5. fejezet

Írói megj.:

Haligali :D Nos...amit elszerettem volna itt mondani, az annyi lenne, hogy... *drámai szünet* ...nem tudom meddig fogom váltogatni a szemszögeket.

Fölöslegesnek, mégis szükségesnek érzem mindkét szög bemutatását, főleg Baekhyunét, de emellett rohadt fontos lenne Chan élete is.

Na mindegy, majd alakul.
Ja meg, az írásomban gigantikus hiba, hogy állandóan váltogatom a múlt -és jelen időt, ne haragudjatok, nem tudom mennyire zavaró. Majd próbálom javítani... ><

Amúgy nem tudom mennyi olvasóm van, de szeretnélek Titeket elnevezni 'yummy'-knak. Mit szóltok? :D

Kommenteket tessék hagyni, akár itt, akár a Facebook csoportokban! :3

Vágjunk bele a következő részbe szerintem, mert már így is kisebb szófosásom volt XD .

*Baekhyun POV*

Elég sokszor jártam már azóta a Yummy Starban, mióta legelőször Jongdae elrángatott. Tényleg jó kis étterem, nem tagadom, a kiszolgálás is meglepően könnyed, és gyors, ha lehetne szavazni én rádobnék egy öt csillagot.
Na meg...ott van Chanyeol.
Nem tudom mi ütött belém, keményen egy hét telt el, mióta ismerem és beszélünk, de olyan szinten árasztja magából a pozitivitást, mint eddig még soha senki, akivel találkoztam. És ezt könnyen érzékelem pszichológus tanoncként.

Mondhatni nem kicsit lepődtem meg, amikor elhívott inni. Pont engem. Byun Nemnormális Baekhyunt. Oké, külsőleg még rendben is vagyok talán, de hatalmasat fog csalódni, ha megtudja, hogy természetileg egy világi tuskó vagyok. És annyira érzem, hogy egy jónak induló kapcsolatnak az alapját földbe fogom döngölni, mert egy ilyen emberhez, mint én senkinek nincs türelme. Vagyis inkább semmi épeszűnek. Hiszen Jongdae kitartott mellettem, de ő minden csak nem normális, szóval ha azt nézzük, nem is csoda hogy barátok vagyunk.

Amikor elmondtam neki, hogy bizony találkozni fogok vele, felcsillantak a szemei. Persze ő máshogy értette a dolgokat, nem úgy gondolt a találkozónkra mint egy "baráti" összeülés, hanem mint egy randi, amire én lettem meghívva a Füles által.
Igen...már el is lett nevezve. Mik meg nem történtek egy hét alatt.
Tehát míg én öt napon keresztül készülődtem a nagyon is baráti kis esti kiruccanásra, addig a legjobb barátomnak nevezett törpe egy tényleges randevúra gyúrt, bizonyos Kim Minseokkal, akit valami őrült módon elneveztek valamikor Xiuminnak.
De akkor már miért kínai hangzású becenevet kapott? Bár ,mondjuk ezt mi a Chennel.
Egyébként koránt sem gondoltam volna Jongdaeról, hogy egy férfival fog randizgatni, dehát... ezt hívják meglepetésnek. Egyáltalán nem tekintek rá ezért másképp, mint eddig, tudom, hogy hiába meleg, nem fog rámnyomulni.
Viszont egyre inkább kezdem azt érezni, hogy kár volt beavatni a szombati programomba, mert azóta, mióta kiejtettem a számon, hogy Chanyeollal beülünk egy bárba, nem is az, hogy nem akad le a témáról...nem. Folyton folyvást azt szajkózza a fülembe, hogy látja a szemeim csillogásában, hogy belezúgtam a magas srácba.
Most őszintén...nem tudom máshogy csillogtatni a szemeimet...alapból ilyenek.
Próbáltam lenyugtatni, miszerint túl sokat képzel bele a dologba a saját helyzete miatt, de mintha annak a szép bézs színű falamnak rágtam volna a nem létező szájába...
Ugyanúgy folytatta, a nyakamba karolt, elmerengett, ki az ablakon, miközben mindenféle baromságot összehordott. Az év vicceit hallgattam ezekben az órákban.
Nem tudom miért akart bebuzítani, -már ha egyáltalán létezik ilyen-, de nem halad jó úton.
Persze, nincs bajom a homoszexualitással, ezt korábban is elmondtam, Chennél sem zavar, hiszen leendő pszichológusként nem is szabad ezen kiakadnom, de egyszerűen magamat nem tudom úgy elképzelni.  Tetszik, nem tetszik, ez van.

*~~*

Így szombat este fél hét lévén úgy gondoltam ideje lenne elkezdeni készülődni, hiszen nem éppen a közelemben van a megbeszélt hely, maga az út lesz egy jó fél óra, ha nem több, késni nem szeretnék, szóval felkaparva magamat a memóriahabos matracomról elmentem a fürdőbe, hogy letusoljak.
A bátyám is készül valamerre amúgy is, nem szeretném, hogy miattam kelljen várnia, hiába vagyok én a ház tulajdonosa.
Számomra Beom jelenti azt a biztos pontot a családunkban, amelyet senki nem tud helyettesíteni. Mindig mellettem állt, jóban, rosszban, ő tud az állandó alvászavaromról, és felgyülemlett stressztömegről, mely a testemben lakozik már egy jó ideje. Rajta kívül csak Chennek beszéltem róla, és elég is, hogy csak ők tudnak róla.
Néha, amikor nem tudok pihenni, kihasználom, hogy a nyáron nem vagyok egyedül általában éjszaka, és mint régen, mikor még kicsik voltunk, felidézve az akkori időket, bebújok mellé az ágyba. Furcsának hathat két felnőtt férfit egy ágyban látni, mondhatni összebújva, akik nem mellesleg testvérek, de hát...senki nem látja, minket nem zavar, sőt...nagyon jól el vagyunk
Sokszor nevetünk a sok csínytevésünkön, és hülyeségünkön, amiket anno véghez vittünk. Tipikus rossz gyerekek voltunk. Becsengettünk a szomszédokhoz, majd elfutottunk, wc papírral lefedtük a kocsikat az utcánkban. Bár ezek csak a lájtosabbak. Csináltunk olyat is, amin már kicsit jobban kiakadt mindenki, mint például, amikor összeszedtük a kutyánk ürülékét, és azt raktuk közvetlenül a szomszédok bejárat ajtaja elé.
De ezek tették a gyerekkorunkat tényleg olyanná, amilyennek lennie kellett.

Elmosolyodom az emlékekre, majd a csapot elzárva egy törölközőt kötök lazán a derekamra, hogy aztán a papucsomba lépve visszamenjek a szobába valami ruhát keresni.
Mivel nem akarok túlöltözni a kelleténél, de a leglazább melegítőben sem szívesen jelennék meg, ezért maradok a jól bevált fekete farmernél, egy igazán felnőtthöz illő Mickey egeres pólóval.

Mindig hülyének néznek az emberek, de mivel még nyáron is képes vagyok vacogni, majd kerítek még egy kabátot, és jó is leszek így.
Míg bátyám nem foglalta be a fürdőt, gyorsan belőttem a hajamat, ami jelenleg barna, és jó ideig nem is szeretném változtatni a színét. Raktam fel némi szemceruzát, mert valami kis pluszt szerettem volna magamon látni, és ki is húztam a csíkot onnan mielőtt még nagyon túlzásba esnék.
Rácsatoltam az órámat a csuklómra a szobámban, majd rápillantva megláttam, hogy negyed nyolc van, így idejét láttam az indulásnak.
Beomtól még elköszöntem gyorsan, közölve vele, hogy nem tudom mikorra érek haza, és el is indultam.
Ő megértőbb volt, mint Jongdae. Nem kérdezősködött, csak megérdeklődte, hogy hol ismertem meg a srácot, és kész. Nem fangörcsölt be azért, mert meghívott egy-két piára, semmi extra. Jó testvérhez méltóan engedett el, megveregetve vállam, óvó szavakkal búcsúzva.
Nagyon szerettem őt. Rendkívül jól esett, hogy másfél hónapon át együtt tudunk lenni, hiszen az év többi részében csak otthon találkozunk, maximum ünnepekkor, hiszen dolgozik.

Az út nagy részében a mobilomon hallgattam zenét, hogy elüssem valamivel az időt, és fél óra elteltével kissé furcsán néztem körbe a környéken. Elméletileg jó helyen voltam, mégsem éreztem úgy, hogy ez biztosan így is van. Úgy voltam vele, hogy miért is ne, sétálok még egy utcát, hátha jobbnak érzem a pozíciómat, ami be is következett, hiszen a mellettem lévő úton már meg is pillantottam a Fülest.
Istenem...csak nehogy így hívjam.
Bevallom, félve mentem közelebb, hiszen így még sosem láttam, csak az ablakon túl, egyenruhában, nyomi kék baseball sapkában.
Amikor az utcalámpa fénye megvilágította őt, vele együtt engem is, és észrevett, hatalmas mosoly terült el arcán, ami engem is nagyon gyér vigyorra késztetett. Zavarban voltam, éreztem vesztemet, és tudtam, hogy hiába akarok nyíltan beszélni majd, nem fog összejönni.
-Baekhyun, szia! -üdvözölt, amikor melléértem
-Szia Chanyeol! -hajtottam le a fejemet, majd néztem fel rá...rohadt magas
-Mehetünk? Csak egy saroknyira van a bár, ami igaz nem a törzshelyünk, de a második kedvencem.
-Menjünk. Kíváncsi vagyok. -huh, kipaszíroztam magamból két "épkézláb" mondatot...csak így tovább Baek!
A maradék távot csöndben tettük meg, de nem volt kínos, és kényelmetlen sem. Már messziről láttam a kivilágított táblát az épület homlokzatán, így talán kicsit gyorsabbra is vettük a tempót, hogy minél hamarabb odaérjünk.
A bejáratnál kisebb harc árán, de megadtam magam, így ő fizette ki a jegyeket, a feltétel viszont az volt, hogy én állom az első kör piát.
Belépve a kissé fülledt terembe, a bárpultot megcélozva leültünk két egymás melletti székre, de mielőtt ezt megtehettem volna kibújtam kabátomból, hogy ne rohadjak meg a melegben.
Itt nem igazán lehetett fázni...
Ahogy lebeszéltük, az első két italt ki is kértük, megittuk húzóra, majd felém fordult.
-Nos...ugye azért akartam veled találkozni, hogy ismerkedjünk. Bevallom, én egy nagyon kedves srácot látok benned, akivel személyszerint nagyon jól kitudnék jönni. Szóval~, mesélj magadról. Bármit.
Ettől tartottam mindvégig. Tudtam hogy a külsőm átveri, és a legjobbat látja meg bennem, és az a baj, hogy amint megtudja milyen is vagyok valójában, csalódni fog...mégpedig hatalmasat.
-Kezdjem én? -kisebb hatásszünet állt be újra, csak sokkal rövidebb mint az előbb- Akkor kezdem. Szóval Park, huszonnégy éves, egyedülálló, egyedül élő, tizenkét órás műszakban dolgozó Chanyeol vagyok. -halkan felkuncogtam az első bemutatkozó mondatán, és ezzel úgy érzem máris oldotta picit a feszült hangulatot
Belemerült a mesélésbe, beszélt a családjáról, akik nem örültek annak, hogy egy gyorskajáldában dolgozik, hogy hogyan költözött el a szüleitől, rengeteg sztorit hallottam a nővéréről, barátairól, gyermekkori szülinapjairól, és sulis éveiről. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de én ittam a szavait, és ámulattal néztem rá, amiért ilyen szinten megtudott nyílni csupán egy hét után. Nem tudom nekem egy év alatt sikerülne-e.
A beszédben épp csak addig állt meg míg kikért magának egy italt, ezzel párhuzamban intettem én is a pultosnak.
-A szófosásom után, azt hiszem ennyi elég volt belőlem, ezért most már szeretnék rólad hallani. Ez az estének a lényege. -szélesen mosolygott, míg én csak magam elé kezdtem bámulni, kezeimet markolászva
Féltem, hogy vaami sértőt mondok, nem akartam megszólalni, de így sem maradhattam. Összeszedtem minden erőmet, és megpróbáltam belekezdeni.
-Byun Baekhyun vagyok, szintén huszonnégy éves. Jelenleg egyetemen tanulok...pszichológiát. -és itt megakadtam
Én nem tudok csak úgy kimondani olyanokat, mint hogy szingli vagyok, és társai.
Baek...egy csődtömeg vagy....
-Egyedül élsz?
-Általában.
-Ez mit akar jelenteni?
-A nyarat nálam tölti el a bátyám.
-Oh, szóval van tesód. És fiú...milyen jó neked. Ő legalább nem veri a nyálát a yaoira.
Elhúztam a számat a gondolatra, de nem kaptam túl sok időt, újabb kérdés jött.
-És honnan jött, hogy pszichológus legyél?
-Szeretek másokat hallgatni, valamint másokon segíteni.
-És figyu...azt hallottam, hogy akik pszichológia-tan hallgatók, észlelik magukon azokat a tüneteket, amiket olvasnak és tanulnak. Ez tényleg így van?
Éreztem, ahogyan  testemet elönti egy furcsa érzés, ez volt a pánik.
Ez volt az a téma, amit nem itt, és nem most tudnék kifejteni. Menekülni akartam, nem előle, hanem a saját gondolataim elől.
-Chan, kimehetnék a mosdóba? Csak öt perc.
-Jól vagy? Menjek veled? -a rémületet tisztán olvastam ki a tekintetéből
Ez aranyos, és egyben kedves, de a helyzetemen nem segít.
-Nem, tényleg csak pár perc, sietek.
Leugrottam a bárszékről, és a mosdó felé vettem az irányt, amit igazából nem tudtam merre kellene keresnem, de egy körbepillantás után megtaláltam az egyik sarokban.
A mosdókagylóhoz tapadva engedtem meg a csapot, és mostam meg az arcomat hideg vízzel, majd rátámaszkodtam a szélére, és bámultam a fejemet a tükörben.
Túl kellene már tennem magam ezen az egészen. A semmin pánikolok, idegeskedek, ezzel fokozatosan leépítve magamat. Mióta egyetemre járok, és elkezdtem tanulni a pszichológiát diagnosztizálom magamat hamis dolgokkal, bemagyarázom, hogy beteg vagyok, nem érzem magamat normális embernek.
Lassan letelik az öt perc, pedig több időre lenne most szükségem, egyedüllétre vágyom, ami itt nem igazán adatik meg.
A következő pillanatban beigazolódik gondolatom, csak úgy beront a mosdóba egy eléggé ittas állapotban lévő fiatal férfi. Imádkozom, hogy ne szóljon hozzám, és próbálok a lehető leggyorsabban kimenni a még éppen be nem csukódott ajtón.
Persze, hogy nem jön össze.
-Helóka! -féloldalas mosolya megijeszt, újabb pánikroham kezd el végigáramlani testemben
Nyelek egy nagyot, nem szólók semmit, csak megindulok, de elkapja a karomat, és a wc fülkékkel szemben lévő falnak nyom, egyenesen a hideg csempéhez ütődik fejem, mire felszisszenek.
-Elég szótlan vagy...elvitte a cica a nyelvedet? -kuncog az orra alatt, belőlem pedig lassan előbuggyannak a könnyek, de még tartom magamat- Na majd mindjárt kiderítjük. -végig nyalt ajkain, amire azonnal elsírtam magamat
Pofon csattant az arcomon, ezért összeszorítottam szemeimet. Kár volt.
Megéreztem, ahogy fogaival beleharap alsó ajkamba, majd szájába veszi, és kegyetlen módon megszívja. Próbáltam elfordítani a fejemet, de nem sokat ért, kezével megragadta állkapcsomat és rászorított, ezzel tartva engem. Hamar megéreztem száját az enyémen, és azon nyomban felkavarodott a gyomrom. Nem, nem a jó érzéstől. Hányingerem volt, a pia szag dőlt a srácból, és ajkain is ez az íz volt érezhető. Gusztustalan féreg.
Szabad kezével a nadrágomnál kezdett matatni, de lábam azonnal mozdult, és ágyékát találtam el sikeresen, mire belenyögött a számba, de nem szakadt el tőle, csak még durvább lett. Teljes erejéből belém harapott, nadrágon keresztül rámszorított, könnyeim újra utat törtek maguknak, és elgyengültem. Meg leszek erőszakolva, nincs aki segítsen rajtam, max ha csak be nem jön valami normális ember, aminek valljuk be, elég kevés az esélye.
Tenyere a fenekemre csúszott, erősen belemarkolt, majd elengedve a már szinte elzsibbadt állkapcsomat, felemelt, és neki nyomott tiszta erőből a falnak. Rettegtem.
-Ha nem viszonzod, kíméletlen leszek. És ne akard megtudni milyen, ha durva vagyok.
Remegtem, kivert a víz, és szó szerint zokogtam. Ez egy életre nyomot fog bennem hagyni.
Amikor a nadrágomat készült lehúzni fél kézzel, az ajtó nyitódására mindketten odakaptuk fejünket.
Isten meghallgatott. Megmenekültem.
A megkönnyebbüléstől még jobban sírtam, de volt még ebben félelem, rettegés és hála. Chanyeol olyan gyorsan vágta be maga mögött az ajtót, amilyen óvatosan nyitotta azt ki. Láttam rajta a dühöt, féltést, ami jól esett, de nem ilyen helyzetben.
Chan megragadta a srácot az ingjénél fogva, magához rántotta, és öklével egy ütést mért a másik arcára. A földre zuhant a zaklatóm, egyenesen mellém, mivel az előbbi tartó kar már nem volt alattam hál' Istennek, így a hideg csempére estem. A Füles mellém lépett, leguggolt, megragadta vállaimat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek, de egyszerűen nem ment. Sírtam, mint egy kisgyerek, akit eltiltottak a számítógéptől, és nem akartam, hogy így lásson. Két ujjával lassan érintett meg államnál -gondolom látta a szorító kezek helyét-, mire felszipogtam, és így már tényleg kénytelen voltam szemeibe nézni. Az övéi is csillogtak, de nem tudom miért. Miért félt, egy vad idegen ember? Semmi közöm hozzá, mégis átérzi a fájdalmamat.
-Baek. Jól vagy? -a hangja remegett...én megszólalni sem tudtam
Megráztam fejemet, és összekuporodtam. A nadrágom félig le volt húzódva, amitől még inkább kényelmetlenül éreztem magamat.

-B...bántott? -megérintette térdeimet, és kicsit megugrottam
Bólogatni kezdtem, mire kifújta a levegőjét, és bár érezhető volt érintésén, hogy félt a reakciómtól, karjaiba zárt.
És ami meglepett? Nem esett rosszul. Nem reagáltam rá úgy, mintha ez lenne a világ legszörnyűbb cselekedete. Bár nem öleltem vissza, vállára tettem államat, és úgy áztattam a tökéletesen ráöntött fekete pulóver puha anyagát.
Jól esett az érintése.
-Hazakísérlek, jó?
Megpróbáltam lenyugodni, felálltam, és visszaigazgattam magamra a ruháimat.
-Megleszek. Nem kell kerülnöd még arra is az éjszaka közepén.
-Baekhyun, ne vedd úgy, hogy ez nekem teher.
Kifújtam a levegőmet, és elindultam kifelé, megkerülve a földön fekvő mocskot. Visszamentem a bárpulthoz a kabátomért, próbáltam megkerülni a részeg bulizókat, és amilyen gyorsan csak lehetett, kimenekültem a helyről.
-Mehetünk? -ijedtemben akkorát ugrottam, hogy nekiestem a mellettem állónak, aki történetesen Park Megmentő Chanyeol volt- Nem foglak egyedül hazaengedni.
Megráztam a fejemet, és elindultam az otthonom irányába. Hallottam, ahogy megindul ő is, majd mellém ért, és néma csöndben sétáltunk.
A környék lenyugodott, minden ablak sötét volt a lehúzott redőnyök miatt, csak ritkán, egy-egy elhaladó autó borította fénybe az utcákat.
Szinte éreztem a mellettem sétálón, hogy beszélgetést szeretne kezdeményezni, de nem szólt semmit. Ezért is hálás voltam. Még mindig nem sikerült igazán felfogni a dolgokat. A baráti kis találkozásunkból, lett egy majdnem megerőszakolás, ahol én lettem volna az áldozat.
Miért pont én? A könnyeim megint utat akartak törni, és akárhogy próbálkoztam, nem sikerült megállítani őket. Felszipogtam, Chan pedig megállt, megragadva a karomat. Az ő érintése olyan gyengéd. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a mellkasának vagyok csapódva, sőt, a kezeimet és köré fontam. Megnyugtatott. Illatát magamba szívtam. Fogalmam nincs mi ütött belém, de jó érezni a közelségét.
-Baek, hol laksz? -alig hallhatóan ejtette ki a szavakat
-Több, mint fél óra még.
-Akkor aludj nálam! -eltolt, és szemeimbe nézett...komolyan gondolta
-Chan nem, én hazamegyek. -az ellenkezés könnyebbnek, és biztonságosabbnak bizonyult...hiszen azért egy hét ismeretség semmit nem jelent
-Nem vagy olyan állapotban. Baekhyun ne félj, én nem bántalak!
Sóhajtottam, és kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
-Gyere, reggel hazaviszlek. Semmi baj nem lesz, én megvédelek!
Megvéd...megvéd...megvéd...
Megadtam magam. És nem ismerek magamra.

~Ez amúgy nem is illik sem a hangulathoz, sem a témához,
de olyan cuki ChanBaek moment, hogy aw, nem hagyhattam ki~ OuO